Sziasztok, újra itt. Olyan régen volt tutorial, most hozok nektek egyet. Mikor hülyüljön meg az ember, ha nem negyven év felett. Bár, belegondolva sok minden voltam már, de normális soha. Szeretem az erdőt, mindig szerettem bóklászni benne. Nem nagy túrákat, pár kilométereseket. Nézegetni, gyönyörködni.

Ehhez képest összefutottam egy régi barátommal a fácsén. Régóta ismerem, van annak már huszonsok éve is. A barátom, nevezzük Bélának, éppen akkor esett át egy rossz, csúnya szakításon. Felkavarta a kis lelkét a dolog, mint Anti bácsi lőréje a másnapos gyomrot, és komoly alvási nehézségeket okozott neki ez. Elmehetett volna Faithless klipnek. 

Innen jött az ötlet, menjünk túrázni. Ő is szeret, én is szeretek, közben meg megbeszéljük a világ nagy problémáit. Elfárad, és majd jobban alszik. Ahha, ez elméletben nem is hangzik rosszul. De erre még visszatérünk.

Lássuk először milyen túrákat ismerünk. Kamaszkorban a legismertebb, bár ebbe a csoportkörbe szorosan nem tartozó, a kocsmatúra. Itt kilométereket nem számolunk, pecsételő helyek helyett kocsmákat keresünk fel, és a sikert egy-egy sörrel, vagy más itallal ünnepeljük. A túra nehézsége, hogy a végén még a városi terep is nehezített lesz.

A következő, amit mindenki ismer, vagy hallott róla, akár Rockenbauer Pál óta, az az Országos Kéktúra. 1100 km. Végig a hegyekben. Tudjátok, egymillió lépés Magyarországon. Meg az indulj el egy úton. Namármost. Vegyünk egy átlagos felnőttet. Lépéshossz 60cm. 

Az egymillió lépés csak 600 km. Szóval még félúton sem vagyunk...tudtam, hogy átverés az egész. Mindenesetre, csak az kezdjen bele, hogy végigcsinálja, akinek sok ideje van, vagy nagyon unja a családot.

Itt vannak a körtúrák. Ugyebár az Országos Kéktúrával kapcsolatban van egy olyan probléma, hogy szakaszokból áll. Szóval elmész X-be, leparkolsz, túrázol Y-ig 25 km-t, bepecsételsz, és nagyon örülsz, majd ráébredsz, hogy a kocsi 25 km-re X-ben maradt, ahova vissza kellene jutni. Namármost. Vagy visszagyalogolsz, 25 km-t, vagy stopp, vagy tömegközlekedés. Izzadtan, fáradtan, és több esetben nyakig sárosan. Ezt megelőzendő találták ki a körtúrákat. Amikor jó esetben, ugyanoda érkezel, ahonnan indultál. Bár ha szakasztúrán mész, és egy másik útvonalon mész vissza, gyakorlatilag az is körtúra.

A körtúra másik nagy előnye, hogy amennyit felfelé mész, annyit mész lefele is. Méterben. Mert nagyon nem mindegy, hogy az elején 1 km-en emelkedsz Mount everesti magasságba, és után 25 km-en ereszkedsz vissza. Na, de erre való a szintdiagram. Ha sok meredek csúcs van benne, hagyd a fenébe.

Vannak még a csillagtúrák. Ezek nem olyan körtúrák, ahol a track egy kommunista- vagy zsidó csillagot ír le. Nem, ezek az éjszakai túrák. Szóval, ha unod, hogy úgy döglesz meg egy emelkedőn, hogy legalább látod a végét, akkor ezt felejtsd el. Fejlámpa, hideg, sötét, lövöldöző vadászok, vagy bőgő szarvasok. Esetenként, ha szerencséd van, akkor egy macival is találkozhatsz. Bár ez inkább a maci szerencséje. Csak haladóknak, illetve gyakorlott eltévedőknek, mert egy szép őszi napon, egy 15 km-es túra, kicsi eltévedéssel könnyen átmehet csillagtúrába.

Na, de vissza Bélára. Amit nem tudtam, hogy Béla régen teljesítménytúrázott. Ja igen. Ezek alapján is megkülönböztethetjük a túrázást. Sebesség alapján. Van a romantikus séta, amikor gyakorlatilag a halál faszán is sétálhattok, ha van rugdosásra váró avar, hiszen a másikon kívül úgysem láttok semmit. Ennek a sebessége, 15 csók/km. Ettől csak a fotóstúra lassabb, mikor 100 méteren tízszer fekszel a földre, hogy valami kis baszompitty növényt lefotózz 15 szögből. Van a családi kirándulás, ahol a kétpercenkénti pisi, éhes vagyok, szomjas vagyok, b+, rossz irányba megyünk lassítja a haladást. Na, és van a teljesítménytúra, ahol azt mondják, hogy nesze hülyegyerek, itt van 20 km, told le max négy óra alatt, akkor kapsz valami jelvényt, vagy oklevelet. 

Szóval Béla teljesítménytúrázott, és sajnos most is formában van. Elindul az emelkedőn felfelé, kb olyan sebességgel, amivel én lefelé szoktam menni. És bíztat, hogy az a lényeg, hogy ne lassíts, mert akkor érzi a szervezet, hogy baj van. Válaszolnék én, hogy értem, de ekkor már a maradék három hörgőm éppen vért izzad, hogy némi oxigént juttasson a lábamba. Máshova nem is jut. Mozog valami vér, de az annyira egészséges és friss, mint az Aranyos folyó Erdélyben, mikor beleengedték a zagytározó tartalmát. Végre felérek az (első) emelkedő tetejére, ahol Béla már javában 90/60-a vérnyomással szívja a cigijét, én meg kb a Niagara vízhozamát produkálom az orromon. Akkor gyorsan rágyújtok, hogy tudja a tüdőm, hogy még élek, mert sportemberek vagyunk, vagy mi.. Tovább egyenesen, viszonylagos sík terepen. Büszke vagyok, milyen jól bírom, a tempót, mire azt mondja, hát régen az ilyenekbe belefutottak, hogy biztos meglegyen a szintidő. Na, b+. Itt futás biztos nem lesz...Majd megvársz a kocsinál. A lejtő egész jó, hiszen olyan, mintha már visszareszkednél a az autó biztonságos menedéket nyújtó oltalmába. És akkor még egy kis emelkedő. Az egy dolog, amikor a vádlim elsavasodik, és nincs erő benne, de amikor minden emelkedős lépésnél görcsbe áll, na az az élmény leírhatatlan. Minden másra, meg ott a MasterCard. De eddig mindent túléltem, eltévedéssel, görccsel, savasodással együtt. Sőt, egyre jobban megy. Már-már kezdem élvezni. Na jó, főleg a megérkezést, de lehet fog változni ez a helyzet. Amúgy rájöttem. Béla a jövőből jött...és egy élő szövet, fémvázon.

Ja, és vigyetek magatokkal kaját, meg vizet. A Terminátoroknak nem kell, majd kérnek a túratárstól. És nem, kettő darab müzliszelettel nem lehet 20 km-t letolni.

Azt hiszem kimerítettem a témát. Ha valamit kifelejtettem, írjatok!

Csumi, Blájen