Sziasztok! Tudom, múlt héten is kimaradt egy poszt, és meg kell mondjam, most is nagyon közel álltam hozzá, hogy ne írjak. Az élet elég bonyolult. Nem szar, csak bonyolult. De legalább ebből tudom, hogy még élek.

Ismét újrakezdtem. Megint új munka, ráadásul most teljesen más, mint amit az elmúlt 15 évben csináltam. Egyik ismerősöm szerint ez az életközepi válság. Szerintem meg csak tele lett a f@szom az egész tizenöt év hülyeségével. De persze, lehet neki van igaza. A lényeg akkor sem változik, bárhogy is nevezzük a gyereket.

A csajozást hagyjuk. Próbálkozások vannak, de még nem találtam meg az igazit. Vagy Ő engem. A tényen nem változtat, hogy még egyedül vagyok. Ráadásul beköszöntött az első telem. Azért nem annyira truváj sötétben indulni, és sötétben érkezni a hétköznapokon. Ja, persze, máskor is volt tél, de nekem ez az első egyedül. Már lassan a fröccs is megfagy a kezemben a teraszon, miközben bámulom a sötétséget. 

De persze túl fogom élni ezt is, mint mindent. Bár, két évvel ezelőtt ezt nem mertem volna ennyire biztosan kijelenteni. A válás után annyi f@szság történt velem, vagy az én “hibámból”, vagy másokéból, hogy ezt akkor sokkal nehezebben éltem volna meg, mint most. Most van bennem egy alapvető pozitív attitűd. Ez van, és kész...Csak jobb lehet ezután. És sokáig nem gondolkoztam azon, hogy miért.

De sokat beszélgettem Bélával, és próbáltam összevetni az Ő esetét az enyémmel. Elég sok hasonlóság van a két szakítás között, mármint az utána lévő állapotot nézve. Akkor, miért van az, hogy én egész jól viselem, Ő meg annyira nem?

Meséltem, hogy amikor nagyon elkúródott minden, akkor megpróbáltuk a párterápiát. Igen, tudom, az olvasóim egy része most felhördül, hogy felesleges pénzkidobás. Egy pár konfliktusait nem fogja egy harmadik ember megoldani. Alapjában véve, a Bélával való beszélgetésig én is ezt gondoltam. Mármint, hogy felesleges pénzkidobás volt. Hogy miért gondoltam meg magam?

Azért, mert rájöttem, ha jó terapeutához kerül az ember, illetve a pár, akkor pontosan tudja mi a stájsz.

Az első pár alkalommal felméri a konfliktust, az erőviszonyokat, a sértettségeket, és a hajlandóságot arra, hogy megoldják a problémát.

A következő pár alkalommal, megpróbálja feloldani a konfliktusokat, kiegyenlíteni az erőviszonyokat, átbeszélni a sértettségeket. És megnézi, hogy működik-e.

Ha azt tapasztalja, mint például a mi esetünkben, hogy ez kurvára nem fog menni, akkor nem azt mondja, hogy viszontlátásra, és elirányit a legközelebbi bíróságra. Nem, a terápia folytatódik.

Csak most már nem a közös élet megjavítására törekszik, hanem arra, hogy az elválás után, a pár tagjai tudjanak külön is élni. Ne uralkodjon el a kétségbeesés rajtuk amiatt, hogy “mostmiafasz” lesz.

És a végén, mikor már nem jártunk, nem esett nehezünkre kimondani, hogy akkor külön folytassuk. És a legszebb az egészben, hogy ezt a folyamatot olyan természetesen vitte végbe, hogy észre sem vettük. És eddig fel sem tűnt. Gyakorlatilag egy összetört pöcs helyett, egy lelkileg erősebb, pozitív pöcsként kerültem ki a dologból. 

Mert ugye, az elején még azt gondolja az ember, hogy hát de én azt az embert szeretem (mármint a volt párom, nem a terapeutát). De nem. Ha jól a színfalak mögé lát, akkor pontosan tudja, hogy az már csak ragaszkodás ahhoz a kibaszott 20 évhez, meg a félelem a bizonytalan jövőtől. Félelem attól, hogy mi lesz velem nélküle. De a végén meg az jön ki az egészből, hogy sokkal jobb lesz nekem nélküle, és úgysem maradok egyedül. Találok egy sokkal jobbat, aki megérdemel, és akire szükségem van. Mondjuk ez még várat magára, de még csak kilenc hónapja nem találtam meg az igazit. 

Bélánál ez elmaradt. Neki nem volt egy hivatalos lezárása az egésznek. Ő ott maradt egyedül, és még mindig ragaszkodik a múlthoz. De persze Ő is le fogja zárni, csak kicsit lassabban. És egy ugyanolyan szerencsétlen pöcs lesz, mint én.

Na, csak ennyit akartam nektek leírni.

Cső,

Blájen