Ma kicsit elgondolkoztam azon, hogy mit is fogok nektek írni. Ekkor jutott eszembe, hogy egy éve vagyok egyedül, és ebbe egy pillanatra belegondoltam. Na jó, nem egy pillanat volt. És nem is pontosan egy éve, de két hét ide, két hét oda az én koromban már nem számít. Szóval végiggondoltam ezt az egy évet, és meglepődtem mennyi minden jutott eszembe. Ha nem gond, akkor ezeket szeretném megosztani most veletek ebben az apró szösszenetben.

Alapvetően három dátumról is beszélhetünk. Az első, amikor különköltöztünk. Ennek van most körülbelül az egy éves évfordulója. A második, mikor beadtuk a válókeresetet, és innen számolhatjuk a blog születését. És három, amikor hivatalosan is szingli lettem. 

Majd a többi évfordulóról is megemlékezem, ha él még akkor a blog. 

Eltelt egy év. Milyen volt? Röviden, jó. Hosszabban, nem jó. Na de a viccet félretéve, nagyon más volt. Egy év egyedül. Rengeteg minden megváltozott. Jó és rossz dolgok is. És rengeteg minden történt velem. Természetesen jó és rossz dolgok is. Bár igyekszem a rossz dolgokat úgy felfogni, hogy volt oka annak, hogy az a rossz dolog megtörtént. Ha másra nem is jó, tanulni lehet belőle. 

Egy év alatt váltottam két munkahelyet is. Volt amit kényszerből, volt amit azért, mert találtam mást és jobbat.

Volt amikor habzsi-dőzsi volt, és volt olyan, hogy huszadikán még fogalmam sem volt, mit fogok tudni enni hónap végén. 

Volt, hogy beteg voltam, és nem volt senki, hogy besegítsen a napi teendőkben. 

Megismertem embereket, és volt akit újra megismertem. Volt akit megszerettem, és volt olyan, akivel éppen azért váltak szét útjaink, mert megismertem. 

Sok újdonság ért, rengeteget tanultam. Megtanultam szinglinek lenni. Nem mondom, hogy megy, de tudom az alapokat. Sok-sok idegen emberrel beszélgettem. Volt akivel hónapokat, volt akivel csak mondatokat. Mindenki tudott újat tanítani, más világlátást adni.

Volt akiben csalódtam, és volt aki bennem csalódott. Nem fogtam magam vissza, ahogy írtam, azt kapják később is, amit most látnak. 

És hogy én változtam-e?  Szerintem igen, de ez a válasz szubjektív. Viszont a barátaim szerint is sokat változtam. Persze, a legszembetűnőbb változás a szétköltözés után történt, azóta csak alakulgatok. Felszabadultabb lettem, kötetlenebb és talán csapongóbb is. A véleményeimet, filozófiámat ebbe a blogba írtam le, ma elkezdtem visszaolvasgatni, és 99%-ban még mindig egyet értek azzal, amit leírtam. Sok-sok dolog ez alatt az egy év alatt tudatosult bennem. Magamról, korábbi életemről, és néha a világról, illetve emberi kapcsolatokról is. Nem voltam burokba zárva addig sem, míg kapcsolatban voltam, de a párkapcsolati részek valahogy, érthető módon, kimaradtak. 

Rengeteget bénáztam, főleg csajozás terén. Többször hullottam pofára, és álltam értetlenül a dolgok előtt. Aztán végiggondoltam, és megértettem mi volt a hiba. És rájöttem, egy-két eset kivételével, hogy tényleg nem lett volna jó dolog belőle. Viszont néhány esetben tényleg sajnálom, hogy félreértés, vagy bármi más miatt nem próbáltuk meg, mert akár jó dolog is sülhetett volna ki belőle. Mondjuk erre nem vettem volna mérget.

És hogy boldog vagyok-e? Nem érzem magam rosszul, de nem mondanám magam boldognak. De elkeseredettnek, vagy reményvesztettnek sem. Úgy fogalmaznék, hogy jó úton vagyok afelé, hogy az út végén ne kudarc legyen, hanem boldogság. Lehet, hogy kompromisszumokkal teli, és lehet nem tankönyvbe illő, de boldogság. Viszont ez az út még elég hosszú, és picit félek attól, hogy meg fogom unni, és leülök valahova az útszélre ha belefáradtam. Persze egy ideig még majd újra-újra felkelek, és megyek tovább, de egyre gyakrabban jönnek ezek a megállók, és egyszer ottmaradok egy kilométerkövön ülve örökre. És ahhoz is rezignált leszek, hogy lenézzek, és lássam, hogy már csak egy kilométerre van a cél. De ez már akkor nem fog érdekelni. Mondjuk azért jól esne, ha valaki elindulna onnan, velem szemben, és találkoznánk valahol.

És hogy meddig fog menni a blog? Nem azért volt most ritkábban poszt, mert meguntam, vagy nincs miről írni, vagy megutáltam az írást. Nem. Két oka van. Az egyik, hogy mostanában jóval kevesebb időm van, mint korábban. Néha nem jut arra, hogy írjak. A második pedig, hogy néha elgondolkozom azon, hogy van-e ennek a blognak valami értelme. Mert az értelmetlen dolgokat annyira nem szeretem. 

Na csumi,

Blájen