Sziasztok! Újra itt vagyok. Nem tűntem el, csak éppen nem volt időm írni, vagy éppen kurva fáradt voltam. Azt tudjátok ugye, hogy az egyéves évfordulót is elfelejtettem. Bakker, ha a blog csajszi lenne, most már három hete nem beszélne velem. Elmentem önkéntesnek.

Gondoltam, majd ha lassul a helyzet megírom a tapasztalatokat, de eleinte nem lassult, aztán meg rohadt sok tapasztalatom lett. Aztán most meg az jutott eszembe, hogy vajon nem fogjátok-e azt gondolni, hogy azért írom le, hogy önkénteskedtem, mert ezzel akarok felvágni. Meg megmutatni, hogy milyen kurva jó fej vagyok. Nem ez van, de aki ezt gondolja azt úgyis leszarom. Ismertek.

Na, de hogy is kerültem én az önkéntesek közé. Néha én sem értem. Igazából olyan vagyok, ha valakit ismerek, és valamilyen szinten kedvelek, akkor azért elég sok mindent megteszek érte a  lehetőségeimhez mérten. De ezeket az embereket soha nem láttam. Persze, tudom honnan jönnek, és mi miatt (már aki, de erről később), de semmilyen kontaktom nincs velük.

Szóval a melóhelyen volt egy adománygyűjtés a menekültek megsegítésére. Beleadott mindenki annyit amennyit tudott. Én is. Aztán gondolkoztam, hogy tudok-e még valamit tenni. Sosem önkénteskedtem előtte, ha az önkéntes véradást nem számoljuk annak.

Aztán jött az, hogy a feribókon az egyik csaj akit ismertem, és próbálkoztam nála, megosztotta egy másik csaj fotóját, akit szintén ismertem, és szintén próbálkoztunk.

De a lényeg, hogy a csaj#2 egy segélyszervezetnél dolgozik, akik a Nyugatiban teljesítettek szolgálatot. (Neveket, szervezeteket nem írok, mert senkit sem akarok zavarba hozni). A Nyugati pályaudvar meg a munkahelyemtől egy megállóra van. Adott volt a szitu, hogy ráírok a csajra, hogy szükség van-e önkéntesre. És volt, persze, és most is van, amúgy. Szóval jelentkeztem. Szerencsére a hölggyel nem találkoztam egyszer sem, mert hát ööö…kellemetlen lett volna. Fogalmam sem volt, hogy és mi fog történni, szóval kicsit beszarva mentem ki elsőre a Nyugatiba. Jelentkeztem kb. minden munkaidőn kívüli időpontra, hiszen se kutyám, se macskám, ráérek. Na jó, kutya és macska is van, de ők már hozzászoktak, hogy néha nem a megszokott időben kapnak kaját. Például, ha leragadok a haveroméknál, és kicsit bebaszcsizva, fél kettőkor érek haza. Meg ugye benne volt a pakliban az is, hogy hátha találkozok, egy magányos önkéntes hölggyel, akivel egymásnak is segítséget tudunk nyújtani. Na jó, ez paraszt volt, de a lehetőség benne volt. Illetve lett volna. 

Merthogy az önkéntes meló nem volt egy leányálom. Bazzeg úgy pörögtünk, mint a zománcos lavór, amit elejtettek. Öt órás szolgálatok voltak előirányozva, és ritka volt, hogy csak öt órát töltöttünk el ott. Minden kaotikus volt, és minden mégis úgy működött ahogy kell. 

Az első napom egy hétfői nap volt. Hétre kellett volna érkezzek, de mivel ötkor végzek a melóhelyen, már fél hat körül ott voltam, és finoman érdeklődtem, hogy fel lehet-e venni hamarabb az egyenpólót. Persze, igen. Jó is volt, mert a raktárnak kinevezett kis helyiségben, amiben mindennek el kellett férnie, amire egy menekültnek szüksége lehetett, meg kellett tanulni a rendszert. Természetesen akárhányszor mentem, mindig más rendszer volt. A lényeg, hogy tíz önkéntest hívtak be egy napra, és hozzájuk tartozott egy koordinátor a szervezettől. Necces kérdésekben, meg ha valami probléma volt, hozzá lehetett fordulni. Hétfőn egy velem egy korabeli férfi volt, nevezzük Norbertnek. Nem tudom, miért Norbert, de legyen. Norbi jó fej volt, látszott nem ma kezdte az ipart. Persze rohangált, mint a mérgezett, egér, de ha kellett, mindig ott volt. Akkor még több szervezet volt kint a Nyugatiban. (Vöröskereszt, Hitgyüli, Reformátusok, Migration Aid, Civilek, MKKP). Itt kell megemlítenem, hogy a felsorolásban az utolsók voltak az egyetlen nem “civil” szervezet. A többi elvolt foglalva az egymás anyázásával, és a másik mondatainak kiforgatásával, illetve, na mindegy. Maximum egy pózolásra a menekültekkel fáradtak ki valamelyik pályaudvarra. Hagyjuk is, csak felbaszom az agyam ezen. Szóval, voltak még kint kisebb szervezetek is, mint Jehova tanúi, a Zsidó hitközösség, meg mittudom én. Mindez kb 100 négyzetméteren. Gyakorlatilag a királyi váró volt megnyitva. A folyosón voltak az asztalok, ahol a pácienseket “szolgálták” ki. A kis várókban meg volt a raktár. Általában két, esetleg három raktáros volt, a többiek az asztaloknál “dolgoztak”. Bocsánat a kifejezésekért, nem volt ez munka igazából, csak jobb szó nem jutott hirtelen az eszembe. Mivel én a raktárban kezdtem, ott is maradtam, egy ideig, ugye, mert a sors, és a koordinátor kiszámíthatatlan. A három raktárosnak a következő volt a feladata. Az egyik ajtónál át kellett venni az adományokat, beadni a raktárba, ahol a másik két raktáros megpróbálta elpakolni, miközben néha kimentek az asztalokhoz, és megnézték van-e valami fogyóban, mert akkor azt pótolni kellett. Ráadásul oda kellett figyelni arra, miből van a raktárban is kevés, mert akkor szólni kellett az adományátvevőnek. Mert ugye szerencsére sokan jöttek olyanok, akik eleve úgy érkeztek, hogy mire lenne szükség. Ami nagy segítség volt, mert lehet hogy kutyakajából tökig voltunk, de tusfürdő meg egy darab sem maradt. A raktár kb 20 négyzetméter volt, ebben kellett elférni a következő dolgoknak (a teljesség igénye nélkül): Étel: keksz, szendvics, édesség, energiaszelet, stb. Dörmi kismackónak már a látványától is mérgezésem van. Ha nem pakoltam be ezalatt az idő alatt egy raklapnyit, akkor semennyit. Mondtam is, ha vége van ennek az egész szarnak, akkor kimegyek egy helyszínre, és megeszek egy darabot. Ital: ásványviz, kubu, 2 decis gyümölcslé. Néha hoztak tejet is, amivel sok mindent nem tudtunk kezdeni, azt általában odaadtuk annak a szervezetnek akik meleg ételt és italt is adtak. Állati cuccok: macska- kutyaeledel, boxok, pórázak, nyakörvek. Baba dolgok: Pelenkák (megtudtam, hogy milyen méretek vannak, sőt ha nagyon akarom fel tudom idézni a kilogramm intervallumokat is), tápszerek, gyerekjátékok, cumik, cumisüvegek, néha babakocsik.  Általános tisztálkodás: szappan, borotva, borotvahab, tusfűrdő, sampon, tisztasági betét, egészségügyi betét, tampon, dezodor, fogkefe, fogkrém. Akkor még kurva hideg volt, szóval elfogadtunk adománynak pokrócot, sálat, sapkát, meleg cipőt és kesztyűt is.  Mindennek el kellett férni azon a kis helyen úgy, hogy mozogni is lehessen, és meg is találj mindent. Nem volt egyszerű. Egy öt órás műszak alatt, ami általában nyolc-kilenc órásra nyúlt el, kb 2-3 szál cigit tudtam elszívni. Azt is akkor, amikor a szemetet vittem ki. 

Basszus, még csak az első nap felénél tartok. Ez nem egy részes poszt lesz, mindjárt javítom is a címet.

Mára be is fejezem. Annyit tennék hozzá, hogy felsoroltam jó pár szervezetet, akik ugye hát finoman szólva a hétköznapokban nem puszipajtások. Itt nem tűnt fel. Felekezet, pártállás, bármilyen más szembehelyezkedés ellenére ezek itt most emberek voltak, akik embereken akartak segíteni. Ha valakinek nem volt valamilye, amit nála kerestek, akkor megkérdezte a többi szervezetet, tudnak-e segíteni. És segítettek, ha tudtak. 

Ha végetér ez a háború, vagy bármi, annyit szeretnék csak, hogy ezek az emberek, akkor is így álljanak egymáshoz.

Na jó, mára ennyit.

Csumi,

Blájen

Ui: Lehetséges, hogy felrúgom a csütörtöki szabályt, (hiszen a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket) és most picit gyakrabban fogok posztolni, míg ez a sorozat véget nem ér.