Sziasztok!  Az a helyzet, hogy munkanélküli lettem.  Na, nem akkora a tragédia, hogy gyűjtést szervezzek, de azért éreztem már magam jobban. Ne ijedjetek meg, Blájen nem fog elmaradni most sem. Kicsit szorosabbra húzzuk a nadrágszíjat, és kitartunk. Nem, nem rúgtak ki, én mondtam fel. Mégpedig azonnali hatállyal. Pontosan 10 évet töltöttem ezen a munkahelyen. És milyen meglepő, a házasságom is 10 év után ért véget. Lehet, hogy ez egy összeesküvés.  Nem gondolom, Inkább csak véletlen lehet. 

Több ilyen véget érős sztori is volt mostanában az életemben.  És nem csak nekem, más ismerősöktől is hallottam ilyen dolgokat.  Van egy barátom aki azt mondta, meg kell gyászolom ezt a munkahelyet.  Fel kell dolgoznom, hogy lezártam tíz évet az életemből.  Ezt hallottam a válásom után is egy párszor.  Egy másik barátom, aki most szakított a pasijával szintén azt mondta, hogy gyászol.  De miért is?

 Mi a gyász? És miért van szükségünk rá? Vajon ugyanaz a gyász ez, mint amikor elveszítjük egy szerettünket?  A válás esetén ez nagyon hasonló lehet, bár fizikailag nem halt meg az illető. Sőt van aki továbbra is kapcsolatot ápol vele.  De egy munkahely esetén egy picit másabb.  A lényeg, hogy megváltozik az életed.

 A pszichológusok szerint a gyász feldolgozásának öt fázisa van. A tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, és végül az elfogadás. 

Tagadás:  ez igazából maga az el nem fogadás. Nem tudjuk elhinni, hogy valami véget ért. Valami már nincs úgy, mint ezelőtt.  Valami változás történik az életünkben, valami hiányozni fog, ami korábban megszokott volt.

 A harag: haragszunk arra, aki vagy ami nincs már, mert biztos hogy nem a mi hibánkból történt. 

Az alkudozás vagy a kétség: vajon mindent megtettünk azért hogy ez ne így érjen véget? Vajon van-e felelősség, ami a nyakunkba terhelhető?  Hibás vagyok-e abban, hogy ez így történt?

Depresszió:  ez nem mindig igazi depresszió. Igazából talán csak a múltban eltévelyedés, elmélyedés, amikor felidézzük a régi szép emlékeket.  Amikor még minden jó volt, és úgy gondoljuk hogy ez, össze sem mérhető azzal, ami akkor volt.

 Elfogadás:  továbblépünk elfogadjuk magunkban hogy ez már nem megváltoztatható, és nincs mit tenni. Nincs más, csak előre nézni, és nélküle folytatni tovább mással, máshogyan.

A pszichológiában ezek a gyász fázisai. Nem tudom hogy csak a nyugati  pszichológiában, vagy más társadalmakban is így működik ez. Mert Vegyük például a mexikóiakat. Európában a Halottak napján kimegyünk a temetőbe, emlékezünk és visszasírjuk a múltat, hogy milyen volt akkor, amikor még az az illető velünk volt. A mexikói kultúrában a halottak napja egy örömünnep (Dia de los Muertos). Megünnepeljük azt, hogy az illető aki nincs már velünk hogy sokkal jobb helyen van. Mi pedig élünk. Nekem ez sokkal szimpatikusabb.

Igazából mind a három elvesztést,  amit felsoroltam, megértem, nem olyan rég. Eltávozott szerettem, elváltam. És most elváltam a munkahelyemtől is. De a gyász fázisait én valahogy nem éltem meg. Én egy kicsit másképpen gondolom ezt a dolgot. És most lehet, hogy nem leszek népszerű.

 Ez esetekben kurvára nem mást sajnálunk. Sajnáljuk, sajnáltatjuk magunkat és félünk szembenézni a jövővel, amit egyedül vagy máshogyan, mással kell megoldani. Volt egy helyzet, ami akár több tíz évig is tartott. Kifejlődött, kialakult, működött. Így vagy úgy, de működött.  És ez hirtelen véget ért. Ijesztő, új helyzettel találtuk magunkat szembe. De sosem arra gondolunk, hogy most mi van azzal aki, vagy ami elhagyott, vagy mi hagytuk el.  Csak magunkon jár az eszünk, mi lesz velünk?  És ez így faszság.

Lehet hogy csak én vagyok ilyen érzéketlen kretén, de nekem sok ember gyászából ez jön le. Sosem hallottam még azt a kérdést feltenni, hogy vajon most mi van azzal, mi lesz a régi munkahellyel,  mi lesz a volt feleségemmel? Nem, csak az, hogy na, most én egyedül maradtam. Na, most kereshetek új munkát. Hogy fogok megélni? Hogy fogom ellátni magam? Satöbbi, satöbbi.

 Rosszul látom, vagy az emberek tényleg ennyire önzők, csak magukra tudnak gondolni?

 Remélem, csak én vagyok ilyen elcseszett, de én nem aggódom. Lesz, ami lesz. Az új helyzetet csak nekem kell megoldanom.

Csumi,

Blájen