Sziasztok! Ma egy rendhagyó posztot kaptok. A hétvégén éppen azon gondolkoztam, hogy miről írjak nektek, amikor jött egy ötlet. Meg hozzá pár asszociáció. Ebben segíthetett a roséfröccs. Említettem, hogy más dolgokat is szoktam írni, és mivel lusta vagyok kétféleképpen megírni a dolgokat, na meg ugye azt mondják a pap sem beszél kétszer. Szóval most a más dolgot kapjátok meg. Igyekszem nem rendszert csinálni belőle.

Akkor lássuk a medvét:

Már sötét volt, mikor kilépett a munkahelyéről. Hidegen, nyirkosan fonta körbe a novemberi időjárás. Fázósan összehúzta magán a kabátját, majd feltette fejhallgatóját, és elindult a pályaudvar felé. Az őszi köd egyre mélyebbre húzódott a városban. Apró, szitáló vízpermet vette körbe. Az emberek szótlanul, mogorván rótták a járdákat. A magas páratartalomban az forgalom hangja monoton duruzsoló kakofóniába olvadt. De ebből már semmit nem hallott, a fején lévő hangforrás minden külső zajt elnyomott. A közeli park fáinak csak a körvonalai látszottak a ködben. Sejtelmes, fekete foltok a szürkésfehér párában.  

Lassú léptekkel halad. Nem sietett, még jól is érezte magát a szitáló ködben. Ez egy kicsit másabb, mint azok az esős esték, amikor az emberek fejük fölé tartott esernyőkkel sietnek mindenfelé, és menet közben az esernyőik bosszantóan össze-összeütköznek.

Hirtelen szúró fájdalom hasított a fejébe. Megállt az egyik kuka mellett, hátha hamar elmúlik. Biztosan az időjárásváltozás az oka. Ő sem lesz már fiatalabb, ez megmutatkozik abban is, hogy a szervezete mindenféle frontra, felmelegedésre reagál. De ilyen migrén szerű fájdalma még nem volt. Még a hányinger is rátört, amit lassan elnyomott magában, és a gyomra tartalmát sikerült a helyén tartani. De a fájdalom nem csökkent, sőt egyre erősödött. Görcsösen lecsukta a szemét, és a szemhéja mögötti tüzes karikákra öszzpontosított. És a fájdalom hirtelen elmúlt. Csak a sötétséget látta. 

Kinyitotta a szemét. Az utca forgataga sehol sem volt. Hatalmas ködben találta magát, amiben szinte az orráig sem látott. Talán egy-két fára hasonlító alakzatot tudott kivenni a közelben, és a lába alatt a murvával felszórt ösvényt. Hogy került ide? Ez csak képzelet? Vagy elájult a fájdalomtól? Esetleg meg is halt? 

Csönd volt. Iszonytató csönd. Csak a hatalmas ködben felületeken összegyűlő, majd a gravitációnak engedelmeskedő vízcseppek becsapódásának zaját hallotta. És a saját vérének lüktetését a fülében. Bármerre nézett, csak a tejfehér köd vette körül. Sehol egy kis fény, vagy egy felismerhető alak. És sehol egy ember sem. Lehunyta a szemét, és magában elszámolt húszig, remélve, hogy mire kinyitja, már újra a kuka mellett fogja találni magát. De nem. Ugyanott állt a ködben, a murvás ösvényen. 

Mégsem állhat ott örökké várva, hogy visszakerül a város közepére. Nem értette mi történt, de valamelyik irányba el kell induljon. Megpróbált előreszaladni az ösvényen, de az kanyargós volt, és az orráig sem látott, úgyhogy többször is a legutolsó pillanatban tudott csak megállni egy-egy felbukkanó fa előtt. Lassított. El is fáradt, és azt sem merte kockáztatni, hogy valami baleset éri, s ott marad egyedül a ködben a semmi közepén.

Alig pár percet gyalogolt, mikoris az ösvény kettévált. Egy percig állt, és gondolkodott melyiken induljon el. Egyik sem volt se szélesebb, se simább a másiknál. Végülis a bal oldalin indult, és pár tíz méter után rájött, hogy csak egy nagyobb fát került ki, és mindegy, hogy melyiken indult volna tovább, mert a fa mögött újra összeért a két ösvény. 

Egy idő után egy kereszteződéshez ért, de semmilyen tábla nem jelezte, hogy melyik út hova vezet. Ezen látszott, hogy nem csak egy fát megkerülő elágazódás, ugyanis a két út teljesen más irányba vezetett. Beállt a kereszteződés közepére, de egyik irányba sem látott pár méternél tovább. Megint a bal oldalit választotta, lesz ami lesz alapon. Pár száz méter séta után az út véget ért. A ködből egy sűrű sövény bontakozott ki, amin lehetetlennek tűnt átkelni. És megkerülni sem tűnt jó ötletnek, mert az út melletti terület elég ingoványosnak érzékelte. Az út pedig egyszerűen nekivezetett a sövénynek. Egy ideig kereste, hátha valami átjáró van a növényzeten, de semmit nem talált. Csalódottan visszaindult a és a kereszteződést elérve a jobb oldali úton haladt tovább. Kereszteződések követték a kereszteződéseket, és ő mindig a megérzéseire hagyatkozva választott útirány, míg fel nem tűnt, hogy egy bizonyos fát már mintha látott volna. Lehet, hogy körbe-körbe haladt. Ezek után tudatosan csak a jobb oldali utakat választotta, de itt is belefutott zsákutcákba. A köd egyre sűrűbb lett, és teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Már majdnem feladta, mikor az egyik kereszteződésben a bal oldali út felől, mintha női hangot hallott volna. Egy pillanatig sem gondolkozott, hogy merre menjen tovább. Megszaporázta a lépteit és hangosan kérdezgette ki van arrafelé. De a hanghoz nem ért semmivel sem közelebb, és egy idő után falba ütközött, amin megint nem tudott átjutni. Csalódottan fordult vissza. Már nem is tudta mennyi ideig bolyongott a ködben. De az erdő már nem volt olyan csendes. Hozzászokott, és minden apró zörgést, neszt meghallott. Egyre többször hallott emberi hangokat és más zajokat, de élőlénnyel nem találkozott. A hangok nem voltak ismerősek, eddig. Ahogy haladt az úton ami megint elágazódott, a háta mögül ismerős hangok szűrődtek hozzá. Mind útirányt javasolt. Ki az egyiket, ki a másikat. A hangok közt volt a szülei hangja, a barátai hangja, de még egy-két volt tanára hangját is felismerni vélte. Természetesen visszafelé indult el, de senkit sem talált az út mellett. 

Volt olyan útirány, ahol mintha fény látott volna a távolban, és persze csalódnia kellett. Néha azért választott egy irányt, mert a másik felé erősen emelkedett az út, vagy éppen nagyon kátyús és göröngyös volt. Esetleg félelmetes hangok és árnyak voltak a ködben. Sokszor mégis meg kellett másznia az emelkedőket, végigaraszolni a göröngyökön, vagy elindulni gyanús hangok irányába, mert a másik irányba semmit nem talált, és kiderült, hogy az csak egy zsákutca. Aztán persze kiderült, hogy az emelkedő sem a végtelenségig emelkedik, a göröngyökön is meg lehet tanulni járni, és a félelmetes zajokat is csak két faág egymásnak súrlódása hozta létre. De a lényeg nem változott. Sehová sem jutott, sehogy sem tudott kikeveredni az erdőből és a ködből.

Már úgy érezte órák óta menetel, és már alig érezte a lábait. Egy idő óta útelágazódások sem keresztezték az útját. És mintha a köd is kezdene ritkulni. Az egyenes út végén pedig mintha valami fényt látott volna. Megpróbált gyorsabban haladni, de a fáradtsága nem engedte, hogy rohanjon. Az út egyre szélesebbé vált, és már látta maga körül az erdőt, ami ami a köd nélkül is is félelmetesen sűrűnek tűnt. Aztán egy idő múlva már le sem vette a szemét a fényről. Ami a többi délibábtól eltérően nem mindig ugyanolyan távolban maradt, hanem fénye erősödött, ahogy egyre közelebb ért hozzá.

Egy gömb volt. Egy fehéren világító gömb az út végén. Most szó szerint az út végén. Mert az út eltűnt egy szakadékban. A szakadék szélén pedig ott ült az út közepén a fénylő gömb.

Halkan zümmögött. Lehajolt hozzá, hogy megvizsgálja. Nem látott rajta semmi különöset. Nem érzett meleget sem a közelében. 

Megpróbálta megérinteni a gömböt. Ahogy közelebb ért a keze, a gömb vibrálni kezdett és a hangja is megerősödött. Gyorsan visszarántotta, a fény megnyugodott. Egy ideig még vizsgálgatta, de semmi nem történt. Majd egy hirtelen a mozdulattal megragadta. A gömb azonnal hozzátapadt a kezéhez és nem tudta elengedni. Fénye és a hangja is egyre erősebb lett. Olyan erős, hogy be kellett csuknia szemét, de még úgyis vörösben ízott a szemhéja belső fele. Aztán sötét lett.

Kinyitotta a szemét, de a korábbi nagy fény miatt, még homályosan látott mindent. Aztán a füle is kitisztult. Embereket látott maga körül, és zenét hallott. Egy vonaton ült. Fején a fejhallgatóból szólt a zene. A folyosón lévő kijelzőre pillantott. Azon a vonaton volt, amit el akart érni. Sőt, a következő az a megálló volt, ahol le kellett szállnia. Felkászálódott. Nagyon fáradtnak érezte magát. Lenézett a bakancsára. Csupa sár volt. A vonat lassított és megállt. Leszált. Körbefonta  a köd. Megborzongott. Nem vágyott másra csak egy hosszú forró zuhanyzásra. Hazaérve ledobta a táskáját, lerúgta a cipőt és felviharzott az emeletre. Megnyitotta a zuhanyt, gyorsan ledobálta a ruháit és beállt a forró víz alá. Még mindig reszketett, pedig a fürdő pár perc alatt gőzbe öltözött. Csak állt a tus alatt, testét elborította a forró víz. Mi volt ez?

Az élet. Az élet volt maga amit látott, dióhéjban. Bekerült egy ködös világba, ahol semmilyen útjelző nincs. Minden olyan ködös és távoli. Döntéseket kell hozni,úgy, hogy nem látod mi lesz a döntések következményei. Egész életedben mások igyekeznek irányítani, de nem tudhatod, hogy ők is csak tippelnek-e vagy, tényleg tudnak valamit. Rengeteg döntésed zsákutca, de a köd miatt csak akkor jössz rá, ha elértél a legvégére. Csábítanak dolgok, amik miatt más utat választasz. Vagy csak azért választod, mert a másik túl nehéznek tűnik, túl kanyargósnak, túl meredeknek. Esetleg túl félelmetesnek, és kockázatosnak. De kiderül, hogy ami megijesztett nem is olyan rémisztő. Előfordul, hogy két út is ugyanoda visz, de megeshet, hogy hosszú idő után derül ki, hogy csak körbe-körbe mész. Aztán egyszer csak az út legeslegvégére érsz. És ha szerencséd van, akkor már a köd sem lesz olyan sűrű.

Állt a zuhany alatt, és érezte, ahogy a forró víz végigfolyik a hátán.

Ennyi. Lehet savazni.

Csumi,

Blájen