Sziasztok!

Mit szóltok a latinos műveltségemhez? Ami egyébként nincsen. A címet nem fogom lefordítani, aki nem érti, keressen rá. De szerintem, ha elolvasod az irományt, kábé ki fogod találni mit is jelenthet.

Engem egy dolog tud megölni. Az unalom. Ja, és a barnamedve. De az unalomtól kicsit jobban félek. És gyaníthatóan többet is találkozom vele. 

Az ember él valahogy. Dolgokról gondol valamit. Érdekli pár dolog. Véleménye is van. Akkor van egy kis gond, ha azt gondolja, hogy mindenki úgy gondolkozik, érez, és vélekedik, mint ő. Illetve az nagyobb baj, hogy ha esetleg más gondolatokkal, érzésekkel, és véleményekkel találkozik, akkor szentül meg van győződve, hogy csak az Ő gondolatai, érzései, véleménye lehet a helyes. Hát nem.

Én egy olyan típus vagyok, akit minden is érdekel. Legyen szó főzésről, túrákról, fizikáról, irodalomról, biológiáról ésatöbbi, ésatöbbi. Megőrülnék attól, hogy csak egy dologgal kelljen foglalkozni. Megunnám, és nem érdekelne. És a rajongásom, érdeklődésem elvesztése azzal járna, hogy nem is fektetnék bele igazán energiát. 

Ez igaz a párkapcsolataimra is. Illetve igaz lehetne, ha lenne. Engem az a nő érdekel, aki hasonló hozzám. Aki napról napra tud valami új dologgal, valami meglepetéssel szolgálni. Ha egy hölgy könnyen kiismerhető, és nem annyira sokoldalú, akkor hamar “unalmassá” válik. Ez nagyon gáz?

Persze tisztában vagyok azzal, hogy mindenben nem lehet profi az ember. Annyi minden érdekes van a világban, hogy mindenbe csak bele lehet kóstolni, és egy kicsit kapargatni a felszínt. Mélyebben nem lehet elmerülni a témában, mert elveszel benne, és lemaradsz a többi dologról. Legalábbis ez az én ars poeticám. Na tessék, megint egy idegen kifejezés. Igen, a legtöbb dologról felületes a tudásom. Sem energiám, sem időm nincs elmerülni jobban benne. Pedig szeretnék.

Ráadásul vannak olyan dolgok, amikbe ha jobban elmerül az ember, az nem csak befektetett idővel és energiával jár, hanem lássuk be, befektetett pénzzel is. És ráadásul lehet, hogy belenyomsz egy csomó pénzt, és megrekedsz középszinten. Megérte? Nem!

Vegyük példának a fényképezést. Én a digitális kor kezdetén vettem először a kezembe fényképezőgépet. Egy digitális kompaktot. És ráéreztem az ízére. Talán nem is csináltam rosszul. Aztán keresgettem, nézelődtem, fejemben készültek képek, amiket jó lett volna fizikailag is megvalósítani. Aztán rájöttem, hogy ez a technika nem lesz elég hozzá. Na de, akkor mi legyen? Egy komolyabb digitális gép akkor még annyiba került az családi fényképezőgéphez képes, mint mondjuk most egy átlagos digitális SLR egy középformátumú digitális hátfalhoz képest. Jó, van akinek ez nem mond sok mindent. Egy mostani digit gép kb százezer, egy jó digitális hátfalat pedig tizezrekben mérnek. Ja, euróban. Ilyenkor mit csinál az ember? Előkeresi a régi analóg fényképezőgépet a szekrény aljáról. Ahha, csak ez már nem olyan egyszerű. Akkor kicsit felüti a fizikakönyveket az optika résznél. És igen. Itt már nem lehet százasával lőni a képeket. Van 24 kockád, esetleg 36. Akkor beadod a laborba. Az is pénz. Hmmm, hogy lehetne olcsóbbá tenni. Mi lenne, ha a fekete-fehér képeket otthon hívnám? Akkor még egy kis fénytan, és még egy kis kémia. És máris benne vagy a sűrűjében. Elmerültél, mint Jacques Cousteau a tengerek mélyén. És semmi nem garantálja, hogy te leszel a legjobb. Azt sem, hogy értékelhető dolgokat tudsz alkotni. Viszont rengeteg dolgot megismersz. Rengeteg kapcsolatot veszel észre az élet különböző területei között.

Az a helyzet, ha egy tudományra teszed fel az életed, akkor szakbarbár leszel. Egy-egy tudományág annyira összetett és széleskörű, hogy azon belül is specializálódnod kell. Például fizikus leszel, de 20 év múlva már csak a hidegfúzió gyakorlati megvalósításával fogsz foglalkozni. Vagy biokémikus, és egész életedben csak a feromonok és szaglószervek egymásra való hatását fogod tanulmányozni. 

És lehet, hogy áttörést fogsz elérni, de az is lehet, hogy lemaradsz más dolgokról az életedben. És ha nagyon sarkítok, az is lehet, hogy te a hidegfúziónál nem érsz el semmit, de mondjuk megnyernéd a Bocuse D’ort valami fúziós menüvel. 

És igen, megértem azokat akik egy, vagy pár dologban élik az életüket. Nyugodtabbak, pontosan tudják mire számíthatnak. Kitartóbbak. Reggel elmegy a munkahelyére, elvégzi a kísérletet ezredszerre, az ezeregyedik paraméter módosítása után. Megállapít valamit, következtetést von le, hazafelé még bemegy a konditerembe, hogy egészséges maradjon, és lefekvés előtt olvas egy kis orosz realistát. Mert ezt szereti. Vagy ezt szokta meg. Ez egy bevált módszer. Nem érik meglepetések. Kiegyensúlyozottabb.  És valószínűleg sikeresebbek is, mint azok akik rám hasonlítanak. 

Nálunk ez kicsit másképpen működik. Bejövünk a munkahelyre, elvégezzük azt amit meg kell csinálni. Az is akkor jó, ha több területet lefed, és változatos. Esetleg egy kicsit gondolkodni is kell rajta, hogyan lehetne ezt hatékonyabban, és jobban megcsinálni. De közben összefutunk mondjunk egy étellel a neten, és már közben az motoszkál benned, hogy lehetne ezt megfőzni, aztán például szépen lefotózni. Vagy a barátod megkérdezi, hogy van-e tapasztalatod az akvarisztikával, és te már este azt bújod, hogy hogyan lehetne egy nagy akváriumot összehozni, vagy legalább egy kis garnélásat, vagy bettásat. Esetleg egy jó kis nyílméregbékás terráriumot. És akkor már a páratartalomnál tartasz, a vízkeménységnél, a fizikai és biológia szűrőknél. Etetésnél, halbetegségeknél és inkább nem sorolom tovább. És ez csak a jéghegy csúcsa.  Aztán rájössz, hogy mindehhez idő kell, és sok pénz.

Ilyenkor inkább csak leülsz, és írsz belőle egy bejegyzést. Ez maradt.

Na, csumi,

Blájen,